Szabó János, Jancsi bácsi, tősgyökeres nagyenyedi polgár volt. Annak a Szabó Árpádnak, egykori Bethlen Kollégiumi tanárnak volt a fia, aki rövid tanári pálya után, 1914-ben Uzsoknál esett el. Mielőtt a frontra ment, féléves fiát kedves tanártársára, Jékely Lajosra bízta. Így lett a költő Áprily a kis Jancsi mentora. Gyermekévei alatt a később szintén költővé lett Jékely Zoltán (Zsoli) játszótársa: Nagyenyeden és Kolozsvárott is. Országhatáron átívelő barátságuk Zsoli 1982-ben bekövetkezett haláláig fennmaradt. Talán e körülmények is meghatározták oly kiváló irodalmi tájékozottságát.

Jancsi bácsi a régi enyedi világ tudója és részese volt. A polgári, immár csak képzetünkben lakozó Nagyenyed tiszteletreméltó képviselője. Akikből manapság alig sétál még valaki a többre is érdemes város porosodó és póriaosodó utcáin. Valódi úriember volt. Nem a szó financiális értelmében. A lényét átható pontosságot enyedi szász és magyar, illetve medgyesi szász iskolákban szerezte, ahol gazdaságot és borászatot tanult. Jó szakember volt, hiszen a két világháború között a nevezetes enyedi Winkler Rt. tapasztalatszerzés végett a Julius Meinl céghez küldte ki Bécsbe. Később a marosvásárhelyi Hangyánál és Mátrahegyalján, a domoszlói szőlőgazdaságban dolgozott.

A II. világháború mély nyomot hagyott életében. Csehországban szovjet hadifogságba esett, ahol három és fél évet sínylődött. Hite, életművészete, és ezek summájaként: óriási életakarása hazahozta. Egykori tanárom, Ercsey Gyula, aki szintén megjárta a szovjet hadifogságot, mondta volt, hogy a túlélés csakis ilyen embereknek sikerülhetett.

Jópofa történetet mesélt nekem a kilencvenes évek elején, amikor a magyar állam hadifogságban letöltött éveiért kárpótlásban részesítette. Választania kellett az egyösszegű kártérítés vagy az életjáradék között. Kiszámított ember volt, így ezt a döntését sem bízta a véletlenre. Felkereste szívorvosát azzal, hogy hány évet jósol neki a doktor úr. A reményt keltő válasz nyomán az életjáradék mellett döntött. S hogy jól választott, azt csak a magyar Pénzügyminisztérium bánhatja. Öreg évei támaszaként, többszörösét vette át a kárpótlási jegyek névértékének.

Soha nem lett kommunista, ezért nem kapott tudásához méltó állást. Jókedvét, hitét, tartását mégsem veszítette el.

Nagy természetjáróként még nyolcvanévesen is egyedül kóricált a havasokban. Ott érezte igazán jól magát. Kilencvenévesen is optimizmust, derűt sugárzott.

Ha netán a polgár szó jelentésén morfondírozom, nem az értelmező szótár elvont definíciója jut eszembe, hanem csakis egy emberre gondolok. Néhai Szabó Jánosra, aki 94 évnyi földi lét után, nemrég hagyott itt bennünket. Nagyenyedieket.

Rácz Levente

Szabadság

Akit, mi, két generációval fiatalabbak, Jancsiként emlegettünk egymás között, viszont megszólítani csak Jancsi bácsiként volt megengedett (a család összes többi tagjával tegeződtünk, de feleségével, Didi nénivel, és vele nem illett).

Ő számomra a régimódi, 20. század eleji (mert, ugye, az igazi 20. század az első világháború után kezdődött) dél-erdélyi polgár megtestesítője. Aki ismeri az életútját, láthatja, hogy a történelmi események mennyire lekövethetők benne.

Szerény, de ugyanakkor nagyon művelt ember volt, aki tökéletesen beszélt németül és románul is. Ennek tudható be, hogy élete minden szakaszában jó viszonya volt a vele kapcsolatban levőkkel (bármilyen nyelven is beszéltek azok, bármi volt a foglakozásuk). És el is ismerték: pl. 92 évesen büszkén mutatta a nagyenyedi városvezetéstől kapott oklevelét, amelyet a város legidősebb polgáraként kapott!

Valószínűleg egy jó értelemben vett pedagógus veszett el benne. Jóformán mindaz, amit Enyed és vidéke helytörténetéről, földrajzáról, az ott élő emberekről, családunk társaságáról tudok, az jóformán mind tőle származik. Sőt, a Lázár-Winkler-Weinrich-Fischer-Ambrus család szövevényes dolgai nagy részét is próbálta érthetően elmagyarázni nekünk, sikerrel. És mindezt olyan élvezetesen módon tette még 90 évesen is, hogy az akkor még nagykamasz lányaim is nagy élvezettel hallgatták.

Dr. Ambrus Zoltán

Szabó Árpád
(1884–1914)

Szabó János édesapja, Szabó Árpád 1884. november 12. született a Csongrád megyei Szentesen. Iskolai tanulmányait 1894-ben kezdte meg a Szentesi Községi Főgimnáziumban. Középiskolai tanulmányait 1896-tól a Szentesi Magyar Királyi Állami Főgimnáziumban végezte, ahol 1902-ben érettségi vizsgát tett. Egyetemi tanulmányait Kolozsváron végezte. 1904. november 1-től 1906. augusztus 31-ig a kolozsvári egyetem növénytani intézetének a demonstrátora.

1906-tól 1909-ig, mint gyakorló tanár működött a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban. Az 1908/1909 tanévben a nagyenyedi Állami Polgári Leányiskolában is tanított.  Az 1907/1908 tanévben egy éves önkéntes katonai idejét szolgálta le. 1909-től 1912-ig, mint helyettes tanár volt alkalmazva. Természetrajzot és földrajzot tanított, segédkezett a természetrajzi gyűjtemény kezelésében  és mint senior részt vett az internátusi rendtartásban és nevelésben.

Az 1912. őszén a természetrajz-földrajz tanszékre pályázókról készült minősítő táblázatban így jellemezték:

„Igen szorgalmasan dolgozott és egy pályamunkával pályadíjat is nyert. Komoly törekvésű, munkásságában kitartó, nyugodt természetű.” Szolgálati bizonyítvány a növénytani intézet igazgatójától, Richter Aladártól.

„…megbízatásaiban pontosságot és lelkiismeretességet tanusitott, fegyelmezése gyöngéd, de eredményes.” „…szakismeretről tanuskodó tanításával, szeretetteljes fegyelmezésével, mintaszerű magatartásával elismerésre méltó eredményt ért el.” „Kiváló szakképzettségről tanuskodó, az egész osztályt ügyesen foglalkoztató, a figyelmet ébrentartó, eleven tanítási eljárásával igen szép eredményt ért el.” „… Úgy kollegiális, mint társadalmi magatartása kifogástalan. Intézetünkben eddigi működésévl előljáróinak s tanártestületünknek elismerését méltán kiérdemelte.”  Szolgálati bizonyítványok a nagyenyedi Református Bethlen Kollégium igazgatójától.

„Kiváló szakértelemmel, kitűnő átadásai képességgel, buzgósággal és igen szép sikerrel tanított.” Szolgálati bizonyítvány a nagyenyedi Polgári Leányiskola igazgatójától.

Az 1912. őszén az Erdélyi Református Egyházkerületi közgyűlésen hét jelentkező közül választották ki Szabó Árpád helyettes tanárt és lett a nagyenyedi Református Bethlen-Kollégium rendes tanára.

1913. január elsejétől 558. rangszámmal tartalékos hadnagyá nevezték ki a nagyszebeni 23. honvéd gyalogezredbe. 1914-ben a 21. honvéd gyalogezred nagyenyedi zászlóaljához vonult be s ment az orosz harctérre augusztus 19-én. Végigküzdötte az első keletgalíciai nehéz harcokat, résztvett a Kárpátok alá történt visszavonulásban, majd az uzsoki-szorosban megkezdett előretörésben, ahol 1914. október 3-án elesett. Felterjesztették főhadnagyi kinevezésre, de már nem érhette meg. Emlékére a kollégium 1915. május 9-én gyászünnepélyt rendezett, ahol Jékely (Áprily) Lajos mondott felette emlékbeszédet. Augusztus 19-től szeptember 28-ig naplót vezetett, amelyből Jékely Lajos többször is idézett beszédében. Egyik bejegyzésében így emlékezett meg fiáról, Jánosról: „Ma reggel jutott eszembe, hogy kis fiam betöltötte a félesztendőt.” A napló jelen pillanatban lappang, további sorsáról nincs tudomásunk. Jékely (Áprily) Lajos Szabó Árpád emlékére írta az alábbi verset:

Áprily Lajos: Árpád

„VIII. 28. Enyed jutott eszembe.
Ha meghalok, mi lesz a kisfiamból?
Dnyeszter, cölöp-tutajhíd, Mariampol.
A híd ívén: Zum Sieg. A győzelembe.”
A győzelem volt lelketekbe írva,
rohamra űző, vakmerő igéret,
s vesztett csaták után kihullt a véred,
eposzból így lett rettentő szatíra.
S Uzsoknál új fű leng a régi véren.
Mariampolnál bosszuló hadak
rohannak most a „győzelem” nevében.
Amíg belőled semmi sem maradt,
csak egy homályos, bús emlék-alak
s tekinteted egy kisfiú szemében.

Gordán Edina, könyvtáros
Bethlen Gábor Dokumentációs Könyvtár, Nagyenyed